Ez a kategória üres.
A Douk-Douk története 1929-ben kezdődik: ekkor alkotja meg egy thiers-i késkészítő, Gaston Cognet. Egyszerű bicskát tervez: a penge szénacél, a markolat U-alakban meghajlított acéllemez (ennek köszönhetően igen lapos), zárja nincs, a markolaton belül viszont rugó rejtőzik. Késével a cégét éppen csak megöröklő, fiatal Cognet új piacokat szeretne meghódítani, ugyanis az első világháború utáni gazdasági recesszió és politikai átrendeződés miatt számos korábbi vevőjét, felvevőpiacát elveszítette – köztük is a legnagyobb érvágást Oroszország kiesése jelentette. Az akkor még ereje teljében lévő francia gyarmatbirodalomban szerencsére rejlettek még kiaknázatlan lehetőségek, így az új bicskát elsősorban ide, ezen belül is először az akkor ígéretesnek tűnő – mert szűz – óceániai piacra szánja. Miközben nevet keres a legifjabb modellnek, egy Larousse-enciklopédiában lapozgatva megakad a szeme egy, a melanéziai kultúrában jelentős istenségen, akit Douk-Douknak neveznek. Douk-Douk (ejtsd: dukduk) levélszoknyában és csúcsos sipkában jár, eredete az idők homályába vész, de még ma is jelentős kultusszal dicsekedhet. S ami akkor igen lényeges: neve a világ minden sarkában kimondható. Az ő jellegzetes, banánszoknyás ábrázolása lett a Cognet-bicska markolatán látható motívum, neve pedig cirádás arabeszkekkel körbevéve a pengén látható. Egy gond van csak, amit vagy a Larousse nem említ, vagy Cognet nem olvas eléggé utána: Douk-Douk mint büntető istenség is tevékenykedik, márpedig a babonás melanézek ezért nem éppen szívesen hordanának ilyen „rizikós” tárgyat… Nem tudni, hogy a hiedelmek vagy egyéb tényezők miatt is, de a melanéz piac tényleg kiábrándító eredményeket produkál, így a Douk-Doukkal a cég kénytelen új területeket is megcélozni: jelen esetben először is Észak-Afrikát. Itt már sikert sikerre halmoz a banánszoknyás istenség, olyannyira, hogy az első világháború előestéjére már gyakorlatilag az akkor francia tartomány Algéria „nemzeti bicskájává” válik. Borotvaéles pengéje – valóban gyakran használták borotválkozásra is – és lapos, vékony mivoltának köszönhető rejthetősége okán használata sajnos komoly „érdemeket” vív ki az eredeti, békés célokon igencsak kívül eső területeken is (mindezt persze kölcsönösségi alapon, azaz mindkét, francia és arab oldalon). Olyannyira, hogy a Douk-Doukot Algériában a francia hatóságok végül „hadifelszerelésnek” minősítik, behozatalát megtiltják, a meglévő készleteket pedig lefoglalják, s a gyártó kárpótlására kiegészítő felszerelésként kiosztják a katonák között. Ennek köszönhető, hogy a francia katonaság és az idegenlégió közvetítésével a Douk-Douk Libanont és Indokínát is meghódítja. Észak-Afrikából dél felé szintén a katonai expedíciók, illetve az arab kereskedők karavánjai, vagy az ekkor még nagy számban mozgó felfedezők, kutatók és utazók közvetítésével az egész kontinensen ismertté válik és elterjed – olyannyira, hogy egyes afrikai országokban a dukduk máig egyszerűen zsebkést jelent. A sors és a történelem iróniájaként pedig a francia gyarmatbirodalom összeomlásakor, a hazatérő csapatoknak és a visszatelepülő civil telepeseknek köszönhetően az anyaországban addig gyakorlatilag ismeretlen bicska ott is új karriert kezdhet. (Forrás: késportál.hu)